Két széles körben elfogadott elképzelésről  írok ezúttal, amelyeket ki sem mondunk, hatásuk mégis mérgező.

Az egyik vélekedés, hogy ki-ki legalább felerészt magának köszönheti eredményeit és kudarcait. Akadnak sokan, akik azt hiszik, hogy mindent maguknak köszönhetnek, segítséggel, szolidaritással nem tartoznak senkinek. Ez tévedés. Nincs olyan ember – legyen az bárki – aki ne köszönhetne sokkal többet a környezetének, mint az neki. A nyelvet, amelyet használ, nem ő találta ki. A tudást, amellyel az iskolákban megismerkedik, nemzedékek legjobbjai hordták össze korábban. A család, amelyben nevelkedett, amely (jó esetben) felkészítette, támogatta, szerette – nos, ezt sem ő választotta ki.

 A másik elképzelés, hogy ma is azok vagyunk, akik tegnap voltunk. Ez az állítás rögtön bizonytalanná válik, ha hosszabb időtávba helyezzük: 10 évre, 20 évre, 50-re. Napról napra a változás észrevehetetlen, hosszabb távon már látványosabb. Nemcsak a fizikai, hanem a személyiségbeli változások is. Lehetséges-e tehát azt mondani, hogy azonos vagyunk önmagunkkal két egymást követő nap? A tisztességes válasz a nem lenne,  de ezt persze praktikus okokból nem fogadná el senki, mert összezavarná a mindennapi életünket.

Ha lerántjuk a személyiség burkait, amiket a nevelés, és más tapasztalatok növesztettek, találunk-e ott valamit egyáltalán? S ha igen, mit? Ha teljesen lecsupaszítjuk a személyiséget, nem ugyanazt találjuk-e valamennyi embernél? Intuitív válaszom: igen. Ha így van, akkor mélyebb értelemben igazolás nyer az ószövetségi gondolat: testvérek vagyunk.

E két fenti, téves elképzelés rejtetten támogat olyan negatív tendenciákat, amelyeket manapság itthon is kibontakozni látunk. Amikor a gyűlölet lép az értelmes cselekvés helyébe. Amikor az egyenlőtlenség, és bizonyos csoportokban a nyomor növekszik, és teret nyer az a veszélyes ostobaság, hogy a szigorúbb büntetőjoggal küzdeni lehet a növekvő nyomor miatt emelkedő bűnözés ellen.

Ilyen politikát egy valóban konzervatív, keresztény gondolkodású ember nem támogat.